Október 26-27. Gerő Ernő lemondása ellenére a forradalom átterjed más városokra is. A magyar honvédségi alakulatok átállnak a forradalmárok oldalára. A magyarországi kommunista rendszer összeomlik, a párt széthullik.

Október 28. Nagy Imre miniszterelnök a felkelést nemzeti demokratikus forradalomnak ismeri el és feloszlatja az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH).

Október 30. Éjszaka szovjet küldöttség érkezik Budapestre az országban állomásozó szovjet katonai alakulatok kivonulásáról tárgyalni, de ezzel egyidőben a szovjetek már egy újabb fegyveres támadás előkészítésén dolgoznak.

Engelmayer Ákos (érettségire készülő negyedikes gimnazista):

A lakásunktól nem messze, a Széna téren gyülekeztek a fiatal felkelők. Én is csatlakoztam hozzájuk.

Muszáj volt a szovjet tankok elleni fegyvert – benzines palackokat szereznünk. A benzint az egyik drogériában az eladó átvételi elismervény ellenében adta ki nekünk. Később a háború előtti bérházban lakásról lakásra járva gyűjtöttem az üvegpalackokat. Minden lakásban több család volt összezsúfolva. Emlékszem egy háromgyermekes anyára, akinek a lakásában rettenetes volt a szegénység. A nő zokogva öntötte ki a kádba a télre eltett paradicsomlevet és adta át nekem a kiürített palckokat.

Marian Bielecki (újságíró):

Alkonyat után elmegyünk abba a házba, amelyben éjszakáznunk kell. […]

Egy ősz, idősebb hölgy az első emeletről; megtudván, hogy lengyelek vagyunk, meghív minket egy teára.

Az idős hölgy mondja: „Senki sem fogja addig letenni a fegyvert, amíg nem lesz biztos az, hogy kivonják a szovjet csapatokat. Így mondja mindenki, kommunisták és nem kommunisták. […] Ezek a magyarok ügyei, és ezeket csak a magyarok tudják megoldani, minden külső beleszólás nélkül.”

[…] Az ablakon túl, az októberi esővel teli sötétségben kattognak a géppisztolyok, tömegesen kerepelnek a géppuskák, a föld szinte felnyög az ágyúlövések visszhangjától. Budapest harcol, Budapest vérzik, Budapest nem ismeri az éjszaka nyugalmát.